I.

Home, sweet home

Négyszer túrtam bele egymás után a hajamba, hogy valahogy azért nézzen is ki, de aztán hagytam a fenébe, már nem fog jobban kinézni. Így jár az ember, ha elaludja a haját és éppenséggel készül hazamenni a szülei, akik semmit sem tudnak elviselni a tökéletességen kívül. Az piercingemet is alig  bírták elfogadni, meg az alkaromon lévő tetkómat, miszerint egy hölgyet ezek elcsúfítanak. Amikor ez a mondat elhagyja a szájukat a hányinger kerülget, de inkább rajuk hagyom. De már a húgomért érdemes volt hazajönnöm, hisz' téli szünet óta nem láttam, s anyaék szerint már nem lehet vele bírni. Sóhajtottam egy nagyot és fellépkedtem a lépcsőkön, de az ajtó előtt megint elillant a bátorságom, de tudom, hogy ha most nem lépek be, akkor soha, így hát nyeltem egy nagyot és benyitottam az otthonomba. Greta a házvezetőnőnk már tárt karokkal várt az üres előszobába és mosolygott, amitől eszembe jutott, hogy én nem az vagyok, akit anyámék akartak gyereküknek. Én nem leszek soha, olyan lány, akit akartak, nem leszek hölgy, így nem érdekelt, hogy emiatt az első találkozásunk anyuval veszekedéssel fog indulni, megöleltem a második anyukámat. Éreztem, hogy a sós könnycseppek lecsordulnak az arcomon, s hogy az ismerős öblítő illat, ami a ruhájából áradt bekúszott az orromba, melegség járta át a szívemet. Greta eltolt magától és hüvelykujjával letörölte a sós nedűt, s elsuttogta, hogy ne sírjak. 
-Annyira régen láttalak már, ahogy itthon mindenkit. Ne kérd, hogy ne sírjak.-szipogom
-Megértelek kincsem, de ha édesanyádék meglátnak ilyen állapotban, rossz vége lesz a boldog hazatérésnek.-simítja meg a hajamat, és sajnos be kellett, hogy lássam, igaza van. Vettem egy mély levegőt és a nappali irányába fordultam, ahol megláttam a szüleimet. Még azt sem vették észre, hogy a magas sarkúm kopog?
-Sziasztok!-léptem át a küszöböt, mire felém kapták a tekintetüket és anyám azonnal felállt, s részesített a szokásos csontropogtató ölelésében, de apu megkímélt most, így tőle csak egy gyors ölelést kaptam, de nekem ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, hiányoztam neki.
-Annyira hiányoztál Rosabel!-suttogja anyám
-Nekem is anyu!-mosolygok rá, de aztán meghallottam azokat az ismerős szapora lépteket, mire a csigalépcső felé fordultam, ahonnan a húgom trappolt le cicás pólójában és aranyos farmerszoknyájában. Betartotta az ígéretét, miszerint minden egyes nyáron ebben a ruhában fog hazavárni, amitől az én szemeimet újra örömkönnyek kezdték marni. Leguggoltam és szorosan megölelgettem a húgomat, aki szintén sírt. Eltoltam magamtól és azokat a kéreg barna hajtincseit kisöpörtem az arcából és homlokon csókoltam. Nem örülök neki, hogy neki itthon kell maradnia, legszívesebben őt is magammal vinném az egyetemre, de amint megtudják, az egyetemről repülök, itthonról pedig kitesznek, szóval egyik sem jó semelyikünknek sem.  
-Akkor most augusztus végéig itthon leszel, ugye?-kérdezi csillogó szemekkel 
-Ha megtehetném, örökre itt maradnék veled, húgi.-suttogtam a fülébe, mire egy hatalmas vigyor terült szét fizimiskáján
-Mrs.White. Az ebéd tálalva.-állt meg a boltív alatt Greta
-Akkor, menjünk is ebédelni!-néz ránk anyu, mire karon ragad minket 
Halk kuncogást hallok hátulról, mire kiöltött nyelvvel nézek apura, ő pedig mosolyogva megrázza a fejét. Ő engedékenyebb, mint anyu, vele lehet viccelődni és az ilyen nyelvöltések miatt nem ordít le vagy szól rám erélyesen, mint az édesanyám, szóval vele a háta mögött szoktunk ilyeneket csinálni. 
Anyu a vállaimnál fogva nyom le Katie mellé, aki már száját nyalta a rengeteg finomság láttán, de nem tagadom, nekem is megkordult a gyomrom az ételek láttán, ugyanis már vagy négy órája nem ettem semmit. Legközelebb nem fogok sehova sem elindulni reggeli nélkül, az egyszer biztos!   
-És hogy van Mason? Mikor jön látogatóba?-érdeklődik apu, gondolom azért, hogy minél előbb beszerezzen egy gépfegyvert
-Jól van, már a gondolom, valahol ebédel a szüleivel. És szerintem olyan augusztus elején jön, mert addig sok dolga lesz, és így se marad sokáig. Körülbelül öt napig.-rántok vállat, mire anyu szemei kikerekednek
-Mégis mik azok a "dolgok"?-rajzol macskakörmöt anyu
-A barátaival lesz, szerintem fesztiválozni is megy, mellesleg vannak kanadai rokonai is, s őket is meg szeretné látogatni.-magyarázom
-Apád ilyenkor már azon volt, hogy megkérje a kezemet, ő meg csak öt napra jön látogatni? Mellesleg a barátnője vagy, veled kéne tölteni a legtöbb idejét.-morogja
-Anya. Attól még, hogy együtt vagyunk már egy éve és ti korán házasodtatok, nekünk miért kéne? Jó hogy nem azt akarod, hogy jövőre már legyen egy unokád.-sóhajtok
-Pedig ilyen idős korban már kéne, hogy férjnél legyél kislányom!
-Ginger! Ne most ebédnél.-teszi apu a kezét anyuéra, mire ő vesz egy mély levegőt és csöndbe folytatja az ebédet, de nekem itt valami bűzlik. Kérdőn apura nézek, mire megdörzsöli a halántékát és Greta felé fordul.
-Kérlek kísérd fel Katie-t a szobájába. Viheti az ebédjét is.
-Igen Mr.White.-bólint Greta és megfogja a húgom tányérját és az ő kis kezét és elindulnak az emelet felé, s amikor meghalljuk, hogy az ajtó becsukódik anyuékra néztem, akik kerülték az én pillantásomat.
-Mit hallgattok el?!-szólok egy kicsit erélyesebben
-Rosabel. Huszonkét éves érett nő vagy, kitűnő tanuló, de szerintünk már nem kellene tovább tanulnod, hiszen a tudásod már bőven elég ahhoz, hogy a legjobb céghez is felvegyenek.-kezdi el anyám
-Ezzel mégis mire akartok kilyukadni?-ráncolom össze a homlokom
-Arra kislányom, hogy ideje lenne férjhez menned és munkát vállalnod.-nyögi ki apa, mire a szemeim kikerekednek és az az állam a padlót súrolja. 
-Tessék?! Ugye ezt nem gondoltátok komolyan? Én és a házasság? Ez ugye csak egy rossz vicc?
-Nem, nem az. Csak gondolj bele. Jobb egy gyönyörű házban felébredni, szeptemberben, mint egy kollégium szobában, nem? És felhúzhatnál egy gyönyörű menyasszonyi ruhát, mindenki téged és a férjedet ünnepelné. Csodálatos.
-Nem, anyu nem az. Belegondoltál te abba, hogy én mit akarok? Hogy lehet, hogy három hónap múlva máshogy fogok gondolni Mason-re? Hogy én szeretném befejezni az egyetemet? Hogy én még nem akarok férjhez menni?-állok fel és emelem fel a hangom
-Te csak ne emeld fel a hangod! Itt az van, amit én mondok és nincs vita. Férjhez mész, kiveszed azt a valamit az orrodból és eltünteted a tetoválásodat vagy mehetsz is. 
-Miért nem tudod elfogadni, hogy nem vagyok olyan, mint te?-ordítom
-Mert tudom, hogy ez nem te vagy. Elpróbálod fojtani azt a jól nevelt, gyönyörű nőt, aki te vagy! Eleve rossz ötlet volt arra az egyetemre menned, mert tudtam, hogy előbb-utóbb olyat fogsz tenni, amit meg fogsz bánni és példa a tetoválás. Belegondoltál, hogy ez hogy fog kinézni öreg korodra édes kislányom?
-Anya! Neked nem mindegy, hogy én hogy nézek ki? Beleszóltam én valaha a te életedbe? 
-Még jó hogy nem. Hiszen az édesanyád vagyok!
-És mit tennél, ha te most az én helyembe lennél? Lenyelnél mindent, amit most mondasz, s mint valami csicska teljesítenéd? 
-Az lényegtelen, hogy velem mi lenne. Most rólad van szó!
-Ginger! Te is ugyanilyen voltál, mint ő. Te is alig akartál hozzám jönni. Most akkor őt miért kényszeríted?-áll mellém apu
-Mert nem akarom, hogy olyan legyen, mint én! Te is tudod, hogy milyen sokáig kerestem a nagy őt, s későn jöttem rá, hogy te vagy az és tudom, hogy Mason az ő nagy Ő-je!-vékonyodik el a hangja
-Add ide a telefonod!-esik le a tantusz
-Tessék?-rázza meg a fejét
-Add ide a telefonodat!-lépek anyu mellé, mire remegő kézzel oda adja és azonnal belépek az üzeneteibe, s megpillantok egy beszélgetést. Még pedig Mason-nel.
-Te már őt is nyaggatod emiatt?!
-Igen, mert nektek együtt kell leélni az életeteket. Most gondolj bele, hogy milyen szép gyerekeitek lennének és hogy milyen szép házaspár.
-Te ugye tudod, hogy ő harminc éves koráig nagyon nem szeretné, összekötni bárkivel is az életét?-vonom fel a szemöldököm, mire lesápad.
-Mellesleg, mi jogon szólsz bele a kapcsolatunkba?
-Én csak jót akartam...-suttogja
-Azzal, hogy konkrétan így teszed tönkre a kapcsolatunkat?!-folynak le a könnyek az arcomon
-Rosabel. Ne haragudj rám!-áll fel, de én ellököm magamtól a kezeit
-Hagyj békén!-suttogom és elindulok az emelet felé
-Ginger! Hagyd őt!-hallom még utoljára, mielőtt becsuktam volna az ajtóm és kitört volna belőlem a zokogás. 
Sosem érettem anyunál ezt a házasság mániáját, miszerint húszéves kor után már illene férjhez menni, gyereket szülni, dolgozni. De én nem akarok még. Egyszer biztos, hogy akarok majd, de nem most. Szeretem, Mason-t hiányzik is, de tudom, hogy szinte kilenc hónapot együtt töltöttünk az egyetemet és még három hónapot, ami már sok egy kapcsolatban, mellesleg ő még a házasságról hallani sem akar. És az a legrosszabb, hogy valamelyest egyet értek anyuval, a házassággal kapcsolatban, de tudom, hogy valami változni fog az életembe, amibe ő nem biztos, hogy szerepelni fog. Fáj, de ez az igazság. Nem érzem azt, hogy a mi kapcsolatunk kibírná ezt a nyarat. Így is ez a leghosszabb kapcsolata, de szerintem ő már csak megszokásból van velem. Vagy csak én vagyok ilyen? A telefonom rezgése ébreszt fel a sírásból, s a gondolataimból, így gyorsan kihalászom a zsebemből és felveszem anélkül, hogy tudnám, kivel fogok beszélni.
-Haló?-törlöm ki a szemeimből a könnycseppeket
-Rose? Mi a baj?-hallom meg Marie hangját
-Marie? Jézusom, de rég hallottam a hangodat!-mosolyodok el halványan
-Rose! Mi történt?
-Anyám azt akarja, hogy menjek feleségül Mason-höz.-túrok a hajamba 
-Ahhoz a takonypóchoz?-vékonyodik el a hangja. Hiába, neki sosem volt szimpatikus...
-Igen. Hozzá. De valahogy érzem, hogy neki nem lesz sok szerepe a jövőmbe.
-Rosa! Ha én ott lettem volna az egyetemen, meg se ismerted volna azt a köcsögöt.-kuncog
-De azt nem mondtam, hogy nem szeretem. Mert még mindig szeretem
-Egészen biztos? Egy kicsivel több, mint egy éve együtt vagytok. Ilyenkor, ha sokat vagytok együtt, akkor már megszokásból vagytok egymással.
-Nem kértem Marie szerelmi tanácsaiból.-ül fintor az arcomra
-Jó, oké befogtam. De a lényeg, hogy nem ezért hívtalak fel, hanem egy madár csiripelte, hogy legszívesebben lelépnél abból a házból már ma és én arra gondoltam, hogy ide jöhetnél az albérletbe, persze úgy, hogy te is fizetnél. Lenne kedved hozzá?
-Marie! Te egy istennő vagy!-állok fel, de aztán eszembe jut a húgom
-De azért néha nálunk aludhat Katie esetleg?-kérdezem meg finoman
-Hát hétköznapokon nem hinném, de szombaton igen.
-Köszönöm!-sóhajtok megkönnyebbülten, de aztán el kellett köszönnünk, mert mennie kellett, így újra egyedül maradtam a szobámba, a gondolataimmal. Belenéztem az egész alakos tükrömbe, de amikor megláttam a szétfolyt sminkemet, azonnal is nekiálltam helyrehozni azt, ami sikerült is, de egy gyengéd kopogás megzavart. Kiszóltam az illetőnek, de nem jött válasz, így kinyitottam az ajtómat és a földön megláttam magamat, amint életem első ruhavázlatát rajzolom egy lapra. Ez volt az álmom, s talán még most is az. Fogalmam sincs, ugyanis anyám miatt azt el kellett vetnem, pedig sokak szerint van érzékem hozzá. Aztán, ahogy felvettem, ott maradt egy papír, egy papír, amire kék kiemelőre írtak hatalmas betűkkel a kis méretű papirosra. Érdeklődve vettem fel és izgatottan olvastam is el a rajta álló szöveget, ami egy állást kínált fel, még pedig egy stylist gyakornoknak. Várjunk csak! Stylist? Hiszen azok a hírességeknek segítenek! 
-Van érzéked hozzá, mindig is volt.-lépett be apu
-Te szóltál Marie-nek!
-Vagy már olyan idős, hogy vele élj egy lakásban, számlákkal, albérlet fizetéssel, munkával.
-Anyu tud róla?
-Meg fogja tudni.-ölel magához
-Ígérd meg, hogy Katie-t nem hagyod, hogy anya befolyásolja?-suttogom-Ne engedd, neki hogy rábeszélje arra, amit ő nem akar.
-Nem fogom.-puszil bele a hajamba, s távozik a barlangomból, én pedig valahogy összekotrom az összes pozitív dolgot, ami csak az eszembe jut és átöltözök, majd a rajzaimmal, s a papírjaimmal együtt elhagyom a szobában és a házat és elindulok az állásinterjúra.  

Sziasztok! Elérkezett a nap, hogy publikáljam az első részt. Remélem elnyerte a tetszéseteket. Véleményeknek nagyon örülnék, szóval, várom a kommenteket. A részek valószínűleg hetente lesznek, esetleg kéthetente. És így utoljára, annyit mondanék, hogy mindenkinek szép nyári szünetet kívánok! :3

 Luna Moon